Haldokló fenyőkkel keretezett égre látsz,
mállik a vízkő, kattog a diavetítő.
Különös, hisz többnyire üres a ház,
mint az a léleknek nevezett valami.

A jó irányba fordulni nem tudsz.
Nyakig merülsz a stilisztikai mocsárba,
vágyod a papír fehérségét tompítani,
de mondataid töredékesek, csupaszok.

Egy csiga csillámló nyomvonalat húz a margón;
figyeled, célba érnek-e a szavak.
Jössz magaddal szembe,
a meditáció csarnoka borul föléd
és bármit gyűjtöttél is össze:
folyton elveszíted.

Megtörténik a semmi,
része lesz emlékeidnek.